Az elektrosztatikus-specialista MartinLogan csak nemrégiben mutatta be félig-meddig konvencionális, dinamikus rendszerű Motion hangsugárzó-családjának első hírmondóit, és máris tekintélyes választékot alakított ki, egyúttal kicsit át is szabta a kínálatot. A változásoknak a Motion 12-vel együtt éppen az a Motion 10 látta kárát, melyet megjelenése után nem sokkal mi is kipróbálhattunk. Amikor utódaikra, a Motion 20 és Motion 40 jelű típusokra előző számunk hírrovatában felhívtuk a figyelmet, már számíthattunk rá, hogy valamelyiküket testközelből is megismerhetjük. Amint látszik, nem kellett csalódnunk, ezúttal a padlón állók nagyobbikát kaparintottuk meg szűk két hétre. Meglepetésre a jól megtermett Motion 40-en nem sok nyoma maradt a hajdani Motion 10-12 páros formai játékának, az elődök felfele keskenyedő vonalai közönséges téglatestté egyenesedtek, egyedül a több síkba tört doboztetőre emlékeztet némiképp az új, hátrafelé lejtő felső lap.
Mégsem érezni spórolósnak a kivitelt, éppen ellenkezőleg, egyértelmű a feljebb lépés, a jóval komolyabb tömeg szó szerint is sokat nyom a latban, és a furnérozást felváltó magasfényű lakkbevonat, az élek igényes lekerekítése is növeli a minőségérzetet. Egy ekkora éjfekete óriástól komor kiállásra számítanánk, de ő inkább klasszikusan elegáns és jóvágású, akár Pierce Brosnan szmokingban, szóval a megjelenés minden szempontból kifogástalan, érdemes tehát óvni a portól, de főleg a sérülésektől, rajta egy jelentéktelenebb karc is csúnya sebként éktelenkedhet. Az előlap panelje matt festést és sajnos 8 db kevésbé mutatós rögzítőcsavart is kapott, de a lényeg, hogy itt találjuk a modell egyetlen, szó szoros értelem vett színfoltját, a MartinLogan saját szabadalmát képező Folded Motion magassugárzó aranysárga felületét, igaz, azt is jó mélyen rács mögé süllyesztve. Ez a csipogó teszi igazán különlegessé a Motion sorozatot: az élénk színű, hajtogatott redők harmonikaszerű mozgást végezve préselik ki a levegőt, méghozzá a konvencionális dómsugárzó majd' minden fő paraméterét felülmúlva: a felületéhez képest nagyon kis tömegű membrán kitérése nagyjából egytizede az általánosan elterjedt 25 mm-es típusokénak, míg felülete azok jó nyolcszorosa, így jelentősen gyorsabb, hatékonyabb, alacsonyabb torzítású, viszont lényegesen nagyobb sugárzási szögű hangképzést valósít meg. Az egységhez a lehető legközelebb illesztve helyezték el a 14 centis, alumínium membrános, polimer öntvénykosaras középsugárzót, mögötte rezonanciamentes, állóhullámokat elűző aszimmetrikus kamra rejtőzik. Ugyanilyen kialakítású, de már 165 mm átmérőjű mélysugárzópárt szereltek a kabinetbe a vízszintes tengelytől lefele, velük lesz teljes a háromutas rendszer, amit masszív, perforált acéllemezből préselt, 3 pár mágnesével a csavarokba kapaszkodó rács mögé rejthetünk, ha úgy hozza a szükség. A keresztváltó természetesen a ML vezető konstruktőrének, Joe Vojtkónak a nevét viselő darab, a nála szokásos légmagos tekercsekből, laminált acél ellenállásokból, poliészterfilm és elektrolit kondenzátorokból megépítve; a frekvenciaváltások pontját 500 és 2600 Hz-re állították, egyik sem különösebben extrém érték. A Motion 40 már elég súlyos egyéniség ahhoz, hogy ne igényelje a korábban alkalmazott fémlábazatot, csak négy közönséges fémtüskére támaszkodik, így ezen a környéken mindössze a hátlap tartogat némi látnivalót, a lehető legmélyebbre helyezett, jó öblös reflexnyílás és a két pár, inkább praktikus, mint fényűző banánaljzatból kirakott csatlakozóterminál formájában.
Hangminőség
A New York-i Filharmonikusokkal egészen izgalmas, egyéni hangvételű hangsugárzónak mutatja magát a M40, valahogy másképp formálja a középtartományt, mint ahogy azt egy dinamikus rendszertől várnánk, a megszokotthoz képest szinte suttogósra fogja középhangjainak sűrűjét, szokatlanul visszafogottak a máskor tüzes, vérbő fúvós- és vonóshangok. Nem domborít tehát valami testesen a szólóhegedű, szokni kell az átlagosnál diszkrétebb, egyszersmind lágyabb, cseppet sem feltűnősködő hangvételt, kell némi idő, míg ráérez az ember az ízére, a barátságos, de közben igen precíz hangzás észrevétlenül lopja be magát a szívünkbe. Hangsugárzónk a csapatmunka híve, kifogástalanul részletez, de nem emeli magasan a kíséret fölé a szólistát, méltó szerephez jutnak mellette a háttérhangszerek is, kimondottan gazdaggá, sokszínűvé teszik az előadást, a kísérőszólamokban is megmutatják magukat az egyéniségek. A MartinLogan a súlypontot is lejjebb helyezi valamivel a szokásosnál, bársonyosan mély, lágyan búgó a közepek alsó fele, emiatt igen kellemes, jól hallgatható, szinte már szelíd a muzsika. Ráadásul terhelve sem éleződik ki a megszólalás, nagy hangerőn is fülbarát produkciót kapunk.
A basszus meg saját kis bekezdést érdemel, nagyon érti a mélyhangkeltés tudományát a Motion 40, amikor nincs szerepe, mintha nem is létezne a duplakónuszos fegyverzet, véletlenül sem morrantana a hangképbe, egy jófajta monitor könnyedségével zenél. De mihelyt szükség van rá, már-már mozgási energiának érződő mélyhullámok indulnak, ellenállhatatlan a nyomaték, nem játszik rá a mondanivalóra extra dörgedelmekkel, a kottához ragaszkodva teszi oda magát magabiztosan, élénken, késedelem nélkül alakítja a tuttikat, összerezzent a hangnyomásával, a Focal Profile 918-hoz alkalmazkodott füllel attól tarthatnánk, hogy megreccsen a súly alatt, de kár aggódni, a MartinLogan másféle fából dolgozik, nemcsak ügyes, de masszív és kitartó is.
Ezzel együtt kár lenne átsiklani a hangdoboz másik komoly szakterülete, az atmoszférateremtés fölött, a kifogástalan felbontású apró részletek együtt is remekül működnek, kirakószerűen egymásba kapaszkodva töltik meg hanggal a levegőt. Kiterjedt a hangtér, közvetlen, érinthető hangszerek sorakoznak fel előttünk, a látványos sztereóképből nem hiányzik a teremakusztika zamata sem, nem lehet panaszunk a kiszolgálásra. Az operaslágereket soroló tenor aztán kicsit árnyaltabbá teszi a képet, bizony nem teljesen meggyőző a hangja, szokatlanul magas hangnemben, szinte szopránként énekel, hiányzik belőle a súly, s vele a karakter, egyszerűen túl vékonyka, hogy komolyan vehessük. Igazán kár érte, de hiába szép, határozott rajzolatú, kontúros, pontos és lendületes, ha pont a dallamot hiányoljuk belőle.
A Pawnshopban sok ütőshang hang ad munkát a kiemelkedő képességű csipogónak, még nyíltabbnak tűnik velük az idáig sem éppen zárkózott megszólalás, nagy kedvvel, kitárulkozva játszik a banda. Most a magastartományé a bekezdés, elképesztően natúr, tiszta és élénk a felső sáv, már a dobseprővel paskolt pergő is ad némi ízelítőt, de a cinek mindent visznek, ízesek, lelkesek és levegősek, semmi sem fékezi őket, vérbeli hangulatteremtők, szinte háttérbe szorítják a nem kevésbé mesteri szaxofont, klarinétot. Igencsak vonzó a színes-szagos hangtér, a csendesebb számok alatt különösen átható a közönség jelenléte, nem is értem, egyesek hogyan képesek semmitől sem zavartatva beszélgetni a lenyűgöző vibrafonszóló alatt. De legalább sokszínű, változatos a megszólalás, igen alapos a felbontás, informatív a megjelenítés, a legeldugottabb részlet sem rejtőzhet el a M40 elől, bárhonnan is nézem, ezúttal semmi sem hiányzik az előadásból. Talán a háromfős felállás és a rendkívüli fókuszú stúdiófelvétel együttes ereje miatt érezhetjük úgy, hogy a Loussier Trio muzsikája koncentrátumként hat, minden taktusnak súlya, jelentősége van. Pazar a dinamika, a hangszerek halkan éppen olyan kifejezően szólnak, mint erőteljesen kezelve, egyszerűen nincs üresjárat, minden egyes hang megragadja a figyelmet, kivételesen intenzív az élmény.
A Guitar Trio albummal feszes, sodró, lendületes a hangzás, tökéletes rátermettséggel zengene a M40, ha nem lennének a tenorhoz hasonlóan vékonykák a húrok, most is elspórol valamennyit a közepek közepéből. A téralkotás hatásossága viszont akár kárpótlásnak is beillik, kiemelkedően látványos a sztereókép, ami pazar részletezéssel kiegészülve elsőrendű jelenlétérzetet biztosít. Stinghez már kissé túl sok magasat adagol a rendszer, bár amíg csak alaphangon szól a zene, nincs gond, egészen világosra színezik az amúgy sötét hangulatú számot, szobahangerő fölött viszont már túl sok a jóból ekkora csillámlásadag. Érdekes, hogy keményebb műfajra váltva megfordul a folyamat, Deep Purple-lel legalábbis jóval kedvezőbb a helyzet, átható a dinamika, masszív, feszes basszusfutamok, remek elektromos gitárok a főszereplők, a dob a földbe döngöl, de az ének is talán most a legkellemesebb, sőt még a parázs cinek is jólesnek, akár elsöprő hangerőn is, a lehető legjobb végszóval zárja tehát a meghallgatást a Motion 40.
Ajánlás
Annak idején minden bizonnyal egy emberként hördültek fel a MartinLogan keményvonalas hívei a sztatikus portfólió felhígítása láttán, de a dízel Porsche terepjárók, 4x4-es kombi Ferrarik korában nem árt gondolatban tízig számolni, mielőtt szentségtörést kiáltanánk. Az élet ugyanis újfent a gyártót igazolta, igencsak sikeresnek látszik a Motion család, melynek 40-es jelű tagja kívül-belül méltó a finom pedigréhez, jólesik végignézni elegáns vonalain, de még inkább hallgatni üdítően egyéni, telt és mégis levegős hangját. Kimondottan jóindulatú típus, de azért nem mindegy, milyen társaságba keveredik, visszafogott középtartománya miatt nem igazán jön össze a Meridian-féle jólnevelt erősítőkkel, érdemes inkább lelkesebb hajtásláncban gondolkodni, az igen kedvező érzékenység miatt a vákuumcsöves elektronikákról sem megfeledkezve, hiszen a kiváló VTL IT-85-tel például remekül megértette magát, de ez már egy másik történet.
MartinLogan Motion 40
Frekvencia-átvitel: 40 Hz - 25 kHz
Impedancia: 4 ohm
Érzékenység: 92 dB
Méretek: 192x1079x326 mm
Tömeg: 22,2 kg
