Az audiofil társadalom nagyjából az elsõ DVD lejátszók megjelenése óta kitartóan ostorozza a napjainkra szinte már mindenféle 12 cm-es korongot benyelõ masinák zenetudását, azonban a leginkább nagy számokban, piaci tendenciákban és „mass market”-ben gondolkozó multik ritkán hallgatják meg a törpe kisebbségek szavait. Ismerve a gondolkozásmódjukat, ebben a kérdésben az a bizonyos kisebbség valószínûleg nem is lehetett olyan törpe, vagyis a házi-mozi komponensekben való csalódottság mértéke elérte azt a kritikus tömeget, amire már egy Pioneer méretû gyártónak is érdemes volt odafigyelnie.
A sztereó készülékek elvitathatatlan érdemeihez ragaszkodók az elmúlt években szomorúan konstatálhatták, hogy különbözõ, fõleg japán kedvenceik a prospektusok utolsó oldalaira számûzve, kicsiny helyre összezsúfolva, DVD-írósan szólva afféle bélyegkép-nézetben morzsolgatják öreg napjaikat, merthogy jó részük bizony még az elõzõ évezredben született, és hifi fronton a fejlesztés azóta szépen le is állt. Ebben a sztereó állóvízben robbant aztán tavaly õsszel a bomba, amikor a Pioneer a zenehallgatás fontosságát külön kiemelendõ, G-Clef (azaz G-kulcs, vagy violin kulcs) szérianév alatt vadonatúj külsõvel és belsõvel rendelkezõ CD játszó, valamint kettõ integrált erõsítõ elkészültét jelentette be.
A sorozat PD-D6 jelû CD/SACD játszója természetesen az egykori kék hangvillás lejátszók tudásának jó részét birtokolja, így az iránti érdeklõdõk olyan „varázsszavakkal” találkozhatnak vele kapcsolatban, mint Legato Link konverzió vagy Hi Bit megoldás; a legendás fejre állított lejátszás alkalmazása pedig vélhetõen csak azért maradt ki, nehogy a márka DVD játszót is használó vásárlói véglegesen összekavarodjanak.
Formáját és tudását tekintve a PD-D6 egy abszolút modern készülék, aminek jókora ívvel megbolondított merész elõlapja minden mással összetéveszthetetlen egyedi megjelenést kölcsönöz, és ami a naprakészség jegyében nemcsak a CD-R/RW lemezeket, hanem a lemezre írt MP3/WMA fájlokat is lejátssza. A nagyjából hét éve vegetáló, a CD egyeduralmát azóta se nagyon háborgató nagyfelbontású médiumok – DVD-A, SACD – közül a Pioneer logikus lépésként az utóbbit választotta, hiszen az elõbbi már igencsak a feledés homálya felé tart, bár a tendenciákat nézve a másik se nagyon ostromolja a lemez és készülék eladási csúcsokat. Az ör-vendetesen reális szinten tartott fogyasztói árhoz az Air Studióval több éve tartó kreatív együttmûködés keretében kialakított audiofil jellegû mûszaki tartalom, azaz stúdió berendezéseket idézõ kiolvasási precízségû mechanika, csatornánként külön 192 kHz/ 24 bites DA konverterek, minden felesleges sallangot kiiktató Pure lejátszási mód és aranyozott RCA kimenetek párosulnak, s a nemes egyszerûség felemelõ érzetét a letisztult elõlap látványa fokozza tovább. Ez utóbbi téren a tervezõk olyan messze mentek, hogy még az alapfunkciók jó részének kezelõgombjainak jó részét is a pufi hitelkártya-szerû ügyes kis távvezérlõre számûzték, úgyhogy az apró szerkezetre jó lesz vigyázni, mert ha elveszik, onnantól léptetni, illetve gyors keresni a továbbiakban már nem lehet. A grafitszínû fém elõlap stílusához tökéletesen passzoló, viszonylag szerény méretû display ablakocska a múlt és jelen érdekes keverékét nyújtja: míg a (kikapcsolható és halványítható) hátsó megvilágítás a régi idõk autó-rádióinak kijelzõit idézi, addig a pont-matrix megjelenítés nagyon is mai technikának számít. Digitális kimenetekbõl mind a koaxiális, mind az EIAJ optikai változat helyet kapott, a hálózati zsinór cserélhetõ, a lemezfiók pedig komoly masinákat idézõen csendesen, kissé szaggatott lassúsággal közlekedik ki és be.
Átlagosan bágyadt, hangulatilag jól eltalált szaxofon dallamok követik a kellemes csengésû, finoman lekerekített zongora futamokat, a levegõsségre sem lehet panasz, s a fúvós hangszer a nagyobb tüdõvel megszólaltatott mélyebb regiszterekben is jól bírja szusszal. Anne Sophie Van Oter áriája vidám, színes és enyhén édeskés ízû, ez utóbbi jellemzõ egyébként sok más korábbi Pioneer típushoz hasonlóan a PD-D6 általános jellemzõi között is felsorolható, vagyis a gyártó stílusa és hangideálja ebben a tekintetben az eltelt évek, a megváltozott logó és az Air Studio közremûködése ellenére sem változott túl sokat. Más oldalról nézve viszont a D6 megszólalása kifejezetten érettebb és komolyabb lett, e téren az árkategória kiemelkedõ szereplõjének, vagyis egyik komoly riválisának számító, szintén a nyugodtabb vérmérsékletû lejátszók táborát erõsítõ Rotel RCD-06-ra emlékeztet.
Az énekesnõ uralkodó szerepet betöltõ, néhol szinte szárnyaló hangja ugyan nem mindig eléggé telt, cserében viszont sok a részlet, gazdag a színvilág és a zenészek térbeli pozícionálása is elég pontos. A már említett finom, bizonyos hangokon majdhogynem krémes megszólalás eredményeként a Macbeth rezesei nem eléggé fémesek és nyersek, és valahogyan a tutik tombolása sem az igazi; a lejátszó karakteréhez az elméletileg felkorbácsolt feszültséget oldó vonóskar játéka és a felvágott nyelvvel feleselgetõ szoprán kórus bizony sokkal jobban passzol. A „men you were” trackben aztán a lágy és könnyed közepek és magasak mellett a dús, kitartott mélyekbõl is ízelítõt kapok, melyek meglehetõsen testesek, ennek okán kissé vissza is fogják a lendületet, így a pulzáló ritmus némileg totyakosabb a megszokottnál, és a cinek, csörgõk, valamint egyéb zörgõk játéka sem annyira domináns.
Hiroko Kokubunál mint mindig, most is a ritmus és a zongora a két fõszereplõ; elõbbi ezúttal kellõen friss, utóbbi barátságos és kellemes, a felvételt díszítõ cinek játéka diszkrét és selymes. Andrea Bocelli jó szokásához híven igazi szólistaként viszi a prímet, s a rutinos zenekar engedelmesen követi õt. A felvétel tónusa telt és lágy, a megindulások lendületesek, a színvilág meglepõen természetes, a színpad mélysége azonban nem feszegeti a kategória tudásának határait, és a színpad felépítésének egységességén is lehetne kötözködni egy kicsit.
Mivel a PD-D6 is afféle 2-in-1 készülék, megvásárlásával a háztartás mindjárt egy SACD játszóra is szert tehet, amit zenei ízléstõl és vásárlási ill. lemez utánjárási kedvtõl függõen vagy ki tud használni, vagy nem. Tudvalévõ, hogy az eredetileg CD leváltónak tervezett formátum tulajdonképpen ma is csak kuriózum szinten létezik, pedig a jól sikerült DSD anyagokat hallgatva (nem PCM átiratok!) mindig sajnálom, hogy a Sony finoman szólva is érdekes hozzáállása és egyéb szerencsétlen körülmények miatt végül így alakult. A Linn mûhelyében készült edinburghi Haftor Medboe Group hibrid lemezének SACD rétege a szokásos módon kissé halkabban, viszont sokkal érettebben, kidolgozottabban és természetesebben szólal meg. Szó sincs kihegyezett paraméterekrõl, sokkal inkább az eredeti analóg hang precízebb digitalizálását követhetem nyomon, ami kategóriányi ugrást jelentõ minõség növekményt jelent. Olyan nüanszok, részletek és érzelmi többlet jelenik meg, amire hagyományos CD lemezekkel bõ százezerért márkától függetlenül egyetlen lejátszó sem képes.
A Deutsche Gramophon által kiadott Beethoven 9. sajnos nem egy remekmû – mármint a felvétel minõsége – az SACD réteg simasága, közvetlensége és barátságossága azonban még a kedvezõtlen körülmények ellenére is meggyõzõ, a Vivino Brothers életszagú blues zenéjérõl és a szobánkat rögvest aprócska kápolnává változtató templomi vegyes kar áhítattal átitatott kórusáról már nem is beszélve.
Ajánlás
A DVD univerzális mûsorforrásként való elõretörése miatt mára már maga a CD játszó is egzotikus médiummá vált, így az audiofil cégek kisszériás produktumai értelemszerûen tovább drágultak, éppen ezért nagy öröm, hogy a felmentõ sereg pont onnan érkezett, ahonnan nem is nagyon vártuk volna. A ’90-es években a fordított kiolvasási módjukkal kuriózummá váló Pioneer CD játszók a szaklapok állandó, sok helyütt ajnározott szereplõi voltak, és a fejlesztõk tudása a hosszúra nyúlt Csipkerózsika álom ideje alatt sem kopott meg. Munkájuk aktuális gyümölcse, a PD-D6 egy igényes kivitelû, jól felszerelt és egyedi megjelenésû készülék, mely a korábbi modellek egynémely jellemzõit kiérleltebb és átgondoltabb formában viszi tovább, így árkategóriájában mindenképpen megfontolandó alternatívának számít, ráadásul mind a minõségi (SACD), mind a helytakarékos (MP3/ WMA) formátumokat támogatja, kinek-kinek úri kedve szerint.
