Kicsivel több mint egy éve járt nálunk a Yamaha hálózatos CD játszó kínálatának nagyobbik tagja, a CD N-500-as. Most jött el az idő, hogy a kis tesót is górcső alá vegyük. A japán gyártó azok közé tartozik, akik nem hanyagolták el a sztereót szeretőket, a házimozis készülékek mellett bőségesen szemezgethetünk a kétcsatornás berendezések között. Ha rátekintünk a kompaktlemezes portfólióra, akkor csak innen kilenc vas közül választhatunk!
Igaz, ezek közül csak kettő hálózatos (CD)lejátszó, a többi hagyományos lejátszó, esetenként USB csatlakozással megtámogatva. E két készüléket valós piaci igények miatt készítette el a Yamaha. Bár az ezüstkorongok piaca évről évre csökkenő tendenciát mutat, jócskán akadnak a háztartásokban ilyen fizikai adathordozók, így aki mostanában vásárolna új lejátszót (mert mondjuk a tíz éves vasa beadta a kulcsot) követheti az új idők szelét. Ezt a szelet hívhatjuk nyugodtan a fájlok szelének. Örvendetes (bár még így is el vagyunk maradva) hogy egyre több otthonban van Internet, ahol pedig van, ott adja magát hogy letöltsünk, meghallgassunk ezt, azt. Pl. zenéket. Ehhez lehet nagyszerű társ egy ilyen hálózati zenelejátszó. Az optimális működéshez szükségünk van egy routerre és egy tabletre, vagy okostelefonra. A CD N-301-ben nincs wifi antenna, így csak az ethernet portot használhatjuk a routerhez történő csatlakoztatásra. Van azonban arra lehetőségünk, hogy ebbe a portba egy wifi adaptert csatlakoztassunk, a Yamaha YWA-10-et. Kukkantsunk bele a csomagba: kézhez kapunk egy gusztusos távirányítót, elemekkel, egy összekötő és egy hálózati kábelt, valamint kezelési útmutatót. Adja magát az ötlet, hogy összevessem a 301-et az 500-as típussal. Első pillantásra mint két tojás. Tüzetesebben vizsgálva azért akad különbség jócskán. A gyártó ügyesen húzta meg a határt a két készülék között, most sorra veszem ezeket. Az előlapon a távirányító érzékelőjét a 301-en beköltöztették a pontmátrixos kijelző mögé, így annak csökkent a hasznos területe, sajnos a kijelző felbontása is alacsonyabb lett. Ennek hozománya, hogy kevesebb információt tud megmutatni. Eltűnt az 500-as előlapi USB A bemenete, jobban mondva megmaradt, de a hátlapra költözött a kisebbik modellen. Sajnos nem csak a helye lett kényelmetlenebben elérhető, hanem fontos funkció veszett oda: nem tudunk külső meghajtót csatlakoztatni, az USB port csak 5 V-os töltést ad a mobil készülékeinknek. Nos, ez is egy kedves gesztus azért. Ha már a készülék hátsó felénél járunk, jó pont, hogy az alapmodell RCA csatlakozói is aranyozottak és van S/PDIF kijárat is. A szabványos IEC tápcsatlakozó is áldozatul esett az árnak, a 301-esre már csak borotvacsatlakozó jutott. A további különbségek elemzéséhez szét kell néznünk a készülékek belsejében. Van mit látni: a legszembetűnőbb a tápellátás eltérése. Míg az 500-asban egy komolyabb trafó adja a talp alá valót, a 301-ben egy egyszerűbb tekercselésű tápegységet találunk. A CD kiolvasó mechanika megegyezik mindkettőben, mind ahogy a DAC típusa is azonos (Burr Brown). Még nem értem a felsorolás végére: a szoftveres különbségek következnek. A 301-es nem támogatja a gapless (szünet nélküli) lejátszást és nem boldogul az Apple Lossless formátummal sem, de legalább a fogyasztása kedvezőbb: 10 Watt az 500-as 28-a ellen. Mind a kettő olvassa viszont a FLAC, WAV, WMA, AAC és MP3 formátumokat egészen 24 bit 192 kHz-ig, az összes közbülső mintavételezéssel és felbontással. Remélem, kielégítően mutattam be a két típus közti eltéréseket, jöhet a hang!
A tesztek során az egyszerűbb összevetés végett ugyanazokat az anyagokat vettem elő, mint korábban. Mivel a 301-esre nem lehet háttértárat dugni, a zenék egy része NAS-ról ment, amin MinimServer futott. Ezt gond nélkül elérte a kis Yamaha. Jó hírem van. Az 500-asnál gondok voltak az egyben lévő nagy fájlokkal, ellenben a 301-es gond nélkül olvasta be az akár másfél gigabájtos fájlokat is (NAS-ról és mobil stream-ről is). Gondolom, ez csak szoftveres probléma lehetett, azóta az 500-as is kaphatott pár frissítést. Elsőként az AC/DC „Black in Black" albumát lőttem át a telefonomról a Yamahára, FLAC formátumban. A nyitószám, a „Hells Bells" továbbra is dögösen zeng, a hangszerhangok jól elkülönülnek, élvezetes hallgatni, azonban az énekhang visszahúzódik a háttérbe. Az 500-asnál tapasztalható enyhe mélykiemelés itt is megvan, ami jól áll a rockzenének. A gitár pengése, a dobok ereje mind, mind ismerős a nagy testvérből. Szelídítek kicsit a zenén, Mark Knopfler „Shangri-La" albumát teszem fel, NAS-ról. Semmi gond a lejátszással, mint említettem, vígan ette a 374 Mb-os fájlt. És ha már így történt, lássuk, mit hallottam. A nyitódal, az „5:15 AM" egy kellemesen melankolikus nóta, nekem nagy kedvencem. A basszus kevésbé pontos, kicsit terjengős, az 500-ason kontrolláltabban szólt ez dal. A cinek is picit tompábbak emitt, de ha önmagában nézzük, akkor élvezhető az előadás. Leonard Cohentől az „Old Ideas" (NAS). Hm, egész jó. Lebegő, egész szobát betöltő hang! Ez az album nagyon tetszett a bátyónál, most is jól esik meghallgatni. Furcsa, de ezen az albumon erősen pariban vannak egymással. Cohen hangja éteri, artikulált és kiművelt. Egységes. A női vokál is tetszik, akkor lépnek be, amikor kell, a színpadkép is rendben van. Ezüstkorong kerül most a lemezfiókba, Carmina Burana, a salzburgi Mozarteum Orchestra tolmácsolásában. A beolvasás gyors, de picit hangosabb a lemezfelpörgés mint az 500-asnál. Maga a lejátszás viszont szinte zajtalan, árkategóriájában bőven jó. A halk részeken is kielégítő a felbontás, de semmi kiemelkedőt nem nyújt. Kicsit hátrébb ülök a salzburgi Dómban, körülbelül középtájt. Richard Brünner tenorja (kettes track, „Primo Vere") kicsit fátyolos, nem szárnyal olyan magabisztosan, mint egy évvel ezelőtt. Mondjuk, maga a felvétel sem extraklasszis. Van ilyen is amúgy, a „Jazz – Live from New York", a Telarc-tól (CD). Ez egy koncertalbum, az első szám a „Night in Tunisia". Itt ütköznek ki a legjobban a két gép közti különbségek. A jobb tápellátás sokat hoz az 500-as konyhájára, a 301-es kicsit (de tényleg csak egy kicsit) fakóbb, a cinek egyértelműen laposabbak, a fúvósok viszont egészen jók, a hátukon viszik az előadást. A közönség nagyon élvezi, tetszésnyilvánításuk jól átjön a vason, sajnos a dobos nem dolgozik teljes erőbedobással, emiatt a háttérbe szorul. Vagy a trombitás lépett csak kettőt előre? Amikor a zongora becsatlakozik, nyugtázom, hogy annak hangja megfelelő: nem műanyagos, nem kopog, nem kalimpál. Testes. Még két nótát felteszek, hogy teljes legyen a kontroll. Először a Buena Vista Social Club-tól a „Chan Chan"-t (NAS). Áll amit a másik tesztben írtam, kivéve az énekhangot (igen, már megint). Dominánsabban szólt az 500-ason, itt picit messzebbről ér hozzám a hang, a zenekar került megint előrébb? Mert velük semmi gond nincsen, a dob selymes, mintha csak simogatnák, a felbontást sem spórolja el a kis Yamaha. Rock-al kezdtük, azzal is fejezzük be. Dream Theater következik, „A Dramatic Turn Of Events"-ről a „Bridges in the Sky". Na, ez való neki. Brutális. Elemi erő, ami előkerül a hangsugárzókból, légdobolni támad kedvem rögvest! Dinamikusan, levegősen törnek elő a hangok, pincemélyre szakad a világ, pontos, megfogott a basszus. James LaBrie énekhangja (vagy inkább hörgése) oltári, nem is tudok más konzekvenciát levonni: Rockerek, Yamahára fel!
Azt hiszem, a Yamaha tudja mit csinál. Világosan az értésünkre adja, milyen rangsort állított fel a készülékei között. Az árkülönbség valós, jelen esetben nem csak szoftveresen reszeltek az egyik javára, vagy a másik kárára. A Yamaha CD-N301 pontosan annyit nyújt a pénzünkért, amennyit ennyiért adhat. Ha úgy gondoljuk, hogy ez nem elég, akkor válasszuk az 500-ast. Drágább, de jobb is.
Forgalmazó: Extreme Audio
